Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ma bort iszom,holnap nem lesz

2008.01.12

Előszó

 

Elöljáróban le szeretném szögezni, hogy az élménybeszámoló pártatlan (amennyire csak lehet, de hát sajnos mindenkinek maga felé húz a keze… egy hangyányit ugye) és teljességgel objektív (ugyan). A történetben szerepelő egyének teljességgel és kizárólagosan fantáziám szülöttei, és a valósággal való bármely hasonlatosság csakis a véletlen műve lehet. Ezen kívül, még azt is le szeretném szögelni, hogy azon helyszínek, melyeket történetemben említek, valóban léteznek és valóban olyan szépek, amilyeneknek majd lefestem… viszont ha egy helyszínt vagy akár 1-2 napot is kihagynék a mesemondásból, netántán a kronológiai sorrend is borulna az már az írói szabadság kategóriájába tartozik és nem abból ered, hogy elfelejtettem helyeket, eseményeket, embereket, mert nem az a fajta vagyok. Kellemes olvasgatást!

 

2008. január 4. Vámosgyörk                                                                          

      Becsei Zoltán

 

 

Első nap

Melyen elindulunk délceg daliaként a hont megismerni és elkezd kísérteni az ecet…

 

Kettőezer-hét, október 17-én szerda reggel didaktika zárthelyi dolgozatot írtak Egerben. És, hogy miért tudom ezt? Mert elvileg nekem is ott kellett volna lennem a teremben a többi szerencsés hallgatótárssal, - gondoltam is rájuk a buszon 8 óra tájban – de másképp rendeltetett. Mi akkor már - mondanám, hogy réges-rég de nem – egy ideje a Nagy utazás kezdeti kilométereit gyűrtük és ismerkedtünk a busszal és egymással. No de ne vágjunk a dolgok elébe.

Vámosgyörkről már kész kaland csak Egerig is elkeveredni, hát még Lőrinciről, Mezőnagymihályról vagy Tibolddarócról. Apropó Mezőnagymihály! B. József klubtársunk Mezőnagymihályott valamikor akkor kelhetett, mint S. András kolléga Lőrinciben vagy mint, A. László Tibolddarócon, de mindenesetre korábban, mint a Nap… és ez okozza majd hősünk hányattatásait a 3 nap alatt… Van új a Nap alatt, hát még 3 nap alatt…  No de! A Nap még csak gondolkodik azon, hogy felkeljen, Józsi azonban már kész tényként kezeli, hogy neki mennie kell, és késésben van. Kimosta szeméből az álmot, oké a fogkefét is bedobta, kaja-pia megvannak, nyomás, mindjárt indul, ki a szobából, át a konyhán, az előszobán, ki az udvarra, kaput becsukni és nyomás a buszmegállóba. És mindezt sötétben, mert a család még alszik, és nem akarjuk őket felébreszteni. Ajtó lassan becsuk, megy ez sötétben is, a kilincsek nem szoktak szaladgálni (csak ha részeg az ember) át a konyhán töksötétben, á de basszuskulcs mi ez a sok cucc a padlón? Üvegcsörömpölés, hopp egy asztal, valami a cipőmre folyt, és mitől csúszik a padló? Mindegy, átértünk. Ki az udvarra, kaput majd apu vagy a kutya becsukja és futás a buszmegállóig. Olyan gyorsan szaladt, hogy a szél kikezdte a mellét. Elérte. Megérte. A buszon már kezdett gyanakodni, de azt hitte bizonyosan csak egy fűszerárussal utazik egy légtérben. Pedig ha tudta volna…

Az én reggelem is hasonló volt B. Józsiéhoz, eltekintve persze a sötétben történő garázdálkodástól. A vonat megint megfuttatott, illetőleg és helyesebben inkább a vámosgyörki forgalmista, aki kedves jó szokása szerint megint előbb mondta be 5 perccel a vonatot, mint ahogyan az rendesen megérkezik, de ezt a szerencsétlen jó kedélyű sínek közt rohanó főiskolás akkor persze nem tudta. Hogy az Isten szakassza rá az eget (ne a főiskolásra persze)! Még egy kávét is megihattam volna, mindegy. Jön a vonat, S. András kolléga már messziről integet. Lesz helyem! Lett is. Egerig kedélyesen elbeszélgettünk az otthon felejtett elemi szükségletű dolgokról aztán máris az Érsekkertben trappoltunk a buszhoz. Hogy repül az idő, ha boldog az ember. Természetesen mi értünk oda utoljára, így csak elől maradt hely, kerék felett, éljen! Mindegy, lényeg, hogy itt vagyunk. A busz egyik felét nagyjából ismerjük, főiskolás népek, a másik felén egyetemista törisek ülnek, őket meg majd megismerjük. A névsorolvasás után pedig, indulás, végre! Az óra lassan ütötte a nyolcat, és gondolataim a didaktika zh-t író kedves hallgatótársakig kalandoztak.

Miután kigördültünk Egerből az utat Monok irányába vettük. Tudom szégyen és gyalázat, de én speciel és személy szerint még soha nem jártam Monokon, így különösen örültem, hogy végre ide is eljutok. Erről Rockenbauer jut eszembe: „Márpedig ezek a helyek bárki számára könnyen elérhetők, felkeresésük, felfedezésük - kinek-kinek a maga számára - jószerivel csak elhatározás kérdése”. Szóval lehetett volna már korábban is, de most sikerült és ez a lényeg. Meglátogattuk a Kossuth szülőházában berendezett Kossuth Múzeumot és egy Kossuth-nóta kíséretében megkoszorúztuk Kossuth szobrát. (szóismétlés) Egyébként a múzeum szép és jó, mindenkinek ajánlom figyelmébe, igaz, hogy P. József és B. Tibor tanárurak nincsenek mindig ott és nem állnak egész évben a látogatók rendelkezésére, de nekünk szerencsénk volt.

Monokról Vizsony felé vettük az irányt, hogy a vizsolyi Biblia keletkezési körülményeiről és magáról a Bibliáról társalogjuk ott, ahol ez a legaktuálisabb. A lelkész nagyon készséges és szimpatikus volt, egyetlen egy dologban nem értettünk volna egyet, ha a beszélgetés evolúció elvi síkra helyeződött volna által. De nem helyeződött szerencsére. Így innen is sok új ismerettel gyarapodva távoztunk. Göncön huszita házat néztünk meg, mint majdnem mindenhol, itt is nagyon készséges és segítőkész gondnok hölggyel találkoztunk, akinek öröm volt beszélni, nekünk meg öröm volt hallgatni. Jó érzés, mikor valahol örülnek az embernek. Igazából bele sem gondolunk, de ezeknek az embereknek tényleg esemény számba megy, hogy jönnek Egerből diákok és rájuk, vagy az ő kicsi falujukban lévő templomra, tájházra vagy műemlékre kíváncsiak. Ez nekünk is fura, ugyanakkor nagyon jó érzés. No de még jó pár helyen leszünk így. Göncön ezen kívül volt még egy nagy nevezetesség, az a falu egyik illem- és szórakozóhelye. Furcsa módon ez is harmadosztályú volt, mint az a hasonló célú- és felhasználású létesítmény, amelybe a harmadik napon ugrottunk be, hát hogy is mondjam… anyagcsere végtermék depozitálási és kávé ivászati célból. A különbség viszont ég és föld. A hely olyan volt, mintha egy Rejtő regényből olvasták volna elő. De ne dramatizáljuk túl a dolgot, Magyarországon élünk, láttunk már ilyet itten, sőt máshol is.

A következő megállóhelyünk Telkibánya volt, ahol egy nagyon ízléses helytörténeti, ásványtani és bányászat történeti kiállítást tekinthettünk meg. Ez nagyon jó volt, talán a nap legérdekesebb állomása, nekem személy szerint legalábbis. A múzeum szép helyen van, az udvar szintén ízléses, és még egy valódi bányász harangot is megkongathat (helyesebben megütögethet) a látogató. P. József és B. Tibor tanár urak itt igen sokat beszéltek, egymásnak adták át, vagy épp egymástól lopták el a szót és meséltek mindenféle dolgokról, hogy okulásunkra szolgáljon. Mindezek után Füzérradvány volt a soron következő állomás és itt egy hajdan szebb napokat megélt Károlyi kastélyt néztünk meg és tettük beszéd tárgyává. Hát lehetne erről is mesélni elég sokat. Reméljük, lesznek még szép napjai a kastélynak és nem lesz az enyészet és a nemtörődömség martaléka. A kastélypark, amely igazán megkarcsúsodott az évek folyamán (nem akarok balgaságot mondani, de ha jól emlékszem ma már talán csak 16 hektár) nagyon szép és kellemes. Ez is egy olyan, hely, ahová érdemes ellátogatni.

Most jön a nap fénypontja, a fény az éjszakában! A füzéri vár. Helyett… a vár sikeres megközelítése majd az egri kirándulócsapat zárt kapukat talála. Pedig minden tőlünk telhetőt megtettünk. B. Tibor tanár úr egyeztetett időpontot a várgondnoksággal és elvileg vártak is reánk este hat óráig mindenféleképp. Sinkó László, a Másfélmillió lépés Magyarországon sorozat narrátora is megmondta, hogy a „füzéri vár megszuszogtatja látogatóit”, hát minket is megszuszogtatott, és mégis töretlenül ott álltunk háromnegyed hat óra tájt a kapuba, tehát elvileg minden adott volt a jó várlátogatáshoz, ám a közelben egy árva lélek sem vala (rajtunk kívül). A gond nyilvánvaló: a gondnok a mindenkori füzéri helyi időhöz számolt bennünket, vagy a Szentpétervárihoz… nem tudjuk. Na hát mit lehet tenni? Gyönyörködtünk azért a tájban, mert azt lehet, és szépen lassan elkezdtünk lefelé ereszkedni. A busznál már-már hallottuk a Twin Peaks zenéjét… a busz nem indul mi meg pár kilométerre a településtől bennragadtunk az erdőben. És a zene csak szól… á nem. A buszt is hamar megreparálták és indultunk tovább. Sátoraljaújhelyen még meglátogattuk a határt, és ha nem vigyázunk kis híján belelépünk a (papír)hajózható, körülbelül 10 centi átlag vízmélységű Ronyva patakba. Aki ott volt, tudja miért mondom ezt. Az idő is igen hűvöskésre fordult, örültünk, hogy visszatértünk a buszba és elindultunk – persze busszal - szállásunk, a sárospataki kollégium felé. B. Józsi a nap végére már teljességgel tisztában volt vele, hogy csakis két lehetőség van: (Marchez ou crevez!) egy: vagy a fűszerkereskedő is történelem szakos és eljött a terepgyakorlatra vagy kettő: valami baj történt az orrával és soha többé nem érez mást csak ecet szagot. A valóság – mint szokott lenni - ennél sokkal prózaibb, de erről majd holnap.

 

Második nap

Megkezdjük csillagtúránkat Sárospatak körül, megismerkedünk Bálint kutyájával, és persze az is kiderül, hogy savanyú a szittyaszőlő…

 

Szállásunk rendezett, jó állapotú és tiszta volt. Ezért mondom el, mert ez a pár tény nem mondható el így egymás után jó néhány magyarországi kollégium- épületről és belsőről. A sárospataki viszont a kevés tiszteletet érdemlő kivétel között szerepel. A reggel ébresztővel kezdődött, és nem a telefonjaink csörögtek, hanem tanáraink járták végig a szobákat és zörögtek be mindenhova. Talán ennek köszönhető, hogy a mosakodás és a reggeli után a társaság gyorsan, frissen, üdén és egyszerre indult el a Sárospataki Református Kollégium irányába. Itt megint azt tudom elmondani, amit már elmondtam és, amit még talán el is mondok pár helyről: megéri ide is eljönni. A halál unalmas pedagógiai órák után kellemes felüdülést jelent az embernek, hogy Comenius ténylegesen élt, és alkotott: Mégpedig Sárospatakon. Ahogy Táncsics Mihály mondta: „Jobb egyszer látni valamit, mint arról tízszer olvasni.”. A kollégiumtól, a Rákóczi várhoz ballagtunk. A vár a Bodrog partján fekszik, Sárospatak honlapján azt írják róla: „ma hazánk legszebb épen maradt vára”, ebben lehet valami. Mellesleg – pontosabban nem mellesleg – itt található a Rákóczi Múzeum is. Azt sajnálom, hogy a szabad fél óránkban, mikor mindenki arra megy, amerre lát, nem néztük meg a kastélyparkot, pedig állítólag megéri. Szintén a honlapon írják róla ezt: „Az idős fák közül nevezetes az 515 cm törzskerületű fehérakác, a 406 cm törzskerületű japánakác, s a két idős virágos kőris”.  Majd legközelebb, ha még meglesznek. A vártól a busz felé indultunk, minthogy a továbbiakban igénybe vettük volna, ám út közben még megnéztünk egy rotundát, melyről B. Tibor tanár úr mesélt nekünk. Út közben többször összefutottunk azzal a kedves fiatalemberrel, aki Szent Erzsébet kiállításra, tárlatra invitált volna minket, de sajnos az időnk véges és még sok látnivalónk volt aznapra.  Hiába, a város kicsi, mi meg sokan voltunk és hírünk ment.

Sárospatakról egyenest Széphalomba mentünk, ahol Kazinczy mauzóleumát látogattuk meg, majd megkoszorúztuk a Nyelvújító emlékművét. Idilli, hogy a mauzóleum szomszédságában éppen egy hatalmas bevásárlóközpont vagy pláza, parkolóház - nem tudom micsoda – épül. De nem is ez itt a lényeg, hanem az, hogy a település és a városrendezés ezt engedte, de talán nem is őket kéne szidni, hiszen jó pénzért, mindent lehet… Következő állomásunk a kirándulás egyik csúcspontja! Borsi. Érdemes tudni annak, aki idelátogat, hogy a „határt” át kell lépnie út közben, helyesebben már azt sem kell, mert schengeni tagok lettünk. Lényegében arra akartam rámutatni, hogy Borsi község ma Szlovákia része. Ide Rákóczi várkastélyt jöttünk megnézni, de mennyivel többet kaptunk! Ugyanis nagy szerencsénkre épp itt tartózkodott a kastély gondnoka, gyámja is (az úr nevét sajnos elfelejtettem). „Isten hozott benneteket drága magyar testvéreim!” – ez az üdvözlés, azt hiszem sok mindent elárul. Csak azt nem tudom, hogy a drága jelző kijár-e nekünk magyaroknak? Így a 2004. évi népszavazás eredményének tudatában… No de, visszatérve Borsiba, a kastélyban született II. Rákóczi Ferenc. Fontossága ellenére a kastély gyakorlatilag élet-halál harcot vív az enyészettel, rosszakaróival és a mindenkori történelmi helyzettel. Szerencsére vannak páran olyan emberek, kik a szívükön viselik sorsát úgy, mint a gondnok úr.  Megtudhattuk tőle például, hogy a múzeum tárgyi emlékeinek nagy része a borsi-i fiatalok áldásos tevékenységének köszönhető. Ugyanis a „felszabadulás” időszakában az oroszok vittek mindent, ami mozdítható volt, „de szerencsére a borsi-i fiatalok is loptak… hagyományőrzés céljából persze!” s így, ma van a múzeumnak tárgyi emléke. Mesélhetnék még Borsiról, de azt hiszem, aki ott volt az nem nagyon felejti, aki meg nem… hát az sajnálhatja. Vagy, menjen el!

Ennyi pozitív élmény után Kisrozvágyott mellbevágónak hatott a tapasztalás, hogy milyenek is az „igazi” magyarok. De ne rohanjunk a dolgok elébe. Itt honfoglalás kori régészeti parkot tekintettünk meg, amely szép volt, jó volt. Tényleg. A rekonstruált házak érdekesek, be lehet menni, meg lehet nézni őket. Az ősmagyar állatfajták annak, aki még nem látott ilyet szintén élményszámba mennek. Viszont elméletileg itt lovas-íjász bemutatóval vártak volna ránk. Papíron. De „vendéglátónk” nem elég, hogy körülbelül 2 órát késett – szerencsére addig a parkban nézelődhettünk - még szandálban is érkezett, mely azért érdekes, mert szandálban viszonylag nehezen lehet lovas-íjászkodni. Nem is tette. Erről a Monchichipotenciál nevezetű, debreceni zenekar egyik száma jut eszembe, a Szittyaszőlő. Mi savanyút kaptunk.

Ezek után a karcsai templommal vigasztalódtunk, mellyel lehet vigasztalódni. Nem „ollózok” ide be semmit az internetről, akit érdekel a templom, nézze meg és ne olvasgasson róla! Karcsa után a híres karosi ásatások helyére, vagy hát legalábbis a karosi hét vezér emlékparkjába mentünk. Már igencsak esteledett mire ideértünk és elég hűvös is volt az idő - elvégre október közepén jártunk már - így őszintén szólva, nagyon vártuk, hogy a tanár urak gyorsan elmondják gondolataikat Karosról és annak jelentőségéről. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy Révész László – Emlékezettek utatok kezdetére című könyvét érdemes elolvasnia mindenkinek, akit kicsit is érdekel a történelem.  Hogy tudjuk azt, milyen is annak a bizonyos fának a gyökere…

Este ismét a sárospataki tanítóképző kollégiumában beszéltük meg a nap eseményeit, a látottakat, hallottakat pár üveg sör és egy két üveg bor társaságában (nem fejenként). Itt derült fény arra, hogy V. Bálint hallgatótársunk – aki Törökbálinton lakik és nem Török a vezetékneve – milyen univerzális módszerekkel idomítja tacskó típusú kutyáját. Én naiv emberként eddig azt hittem, hogy a német nyelv használata maximum az igazi német németjuhászok, esetleg osztrák németjuhászok, vagy svájci stb. kiképzésében játszik anyanyelvi szerepet. De hogy egy törökbálinti tacskóéban is… Mindig tanul az ember valamit. De akkor a vezényszavak, hogy hangozhatnak? Ha például esetlegesen több emberre uszítja rá hű fegyverhordozóját Bálint, akkor mit mond? Mit vezényel? „Die Csibész(en)”? Ekkorra már B. József főhősünk is teljes tudatában volt annak, hogy előző nap reggel ő bizony ecetet öntött a cipőjére, persze önhibáján kívül. Olyannyira tisztában volt vele, hogy a buszon egész nap mindenkitől azt kérdezgette: „Te figyelj, Józsi vagyok, szerinted nincs ecetszagom?”. Pedig nem volt. Józsi biztosan az ecet eddig fel nem fedezett és orra gyakorolt placebo hatását érezte. Szegény még a cipőjét is kimosta az este, hogy aztán az másnapra, ne száradjon meg…

 

 

 

 

 

Harmadik nap

A templomok napja, amikor is a víz, víz, víz csak jött, jött, jött és Die Hard-ot néztünk a buszon

 

A cipő vizes maradt, így Józsi a reggelt nagy sóhajtozásokkal kezdte majd gondolt, gondolt, gondolt, mint Micimackó. De megoldotta a problémát, egy kedves csoporttárs segítő cipőcseréjével. Van olyan elvetemült ugyanis, aki több pár cipőt visz egy ilyen kalandra. Rémes. A reggeli Coop-os bevásárlás és a „früstükölés” után készen álltunk az indulásra. A napot Vásárosnamény múzeumával és helytörténeti gyűjteményével kezdtük. Majd következett a terepgyakorlat - számomra legalábbis - legmaradandóbb élménye, Tákos. A falu már maga megér egy misét, ugyanis a 2001-es tiszai árvíz szépen elvitte a nagy részét. A helyreállítást végző építő vállalat agytrösztjei azonban úgy találták jónak, hogy a régi paraszti építési stílust ötvözve a modern kor építészetével - egy nagyon egységes, szép, modern, ám falusias településképet kaphatnak, igazuk lett. Mi a református templom miatt jöttünk ide, ám mikor ideértünk épp egy másik kirándulócsoport nézelődött a templomban, így addig megtekintettük a körülbelül 50 méterre lévő tájházat. Itt, ami különösen érdekes és figyelemreméltó az a beregi keresztszemes hímzés, melyet több párnán, asztalterítőn, ruhán de még könyvjelzőn is megfigyelhettünk. A kis tájházban ilyen, keresztszemes hímzésű szuveníreket is lehet vásárolni. Most pedig jöjjön a templom! A patics falú templom nagyon barátságos és meghitt, kazettás mennyezete igazi remekmű, gondnoka pedig egy idős néni, aki úgy beszéli a magyar nyelvet, mint azt már nagyon kevesen. Igazán ízesen, tagoltan és szépen. Nem igazán lehet leírni, hogy milyen volt, de öröm volt hallgatni.

Közben az eső szakadatlanul esett de mi nem lankadtunk és folytattuk utunkat. A buszos utazást feldobta kissé S. András barátunk táskában talált Drágán add az életed! - című amerikai, Bruce Willis-es akciófilmje is. Volt, hogy a társaság alig akart leszállni a buszról, inkább nézte volna még, amint John MacLean leszámol az utolsó két terroristával, de aztán csak elindultunk. Következett a csarodai templom, melynek freskóit vettük szemügyre majd Szatmárcseke, ahol a csónakos, kopjafás temetkezés volt a látni és hallani való tárgya. Szatmárcsekéről Túristvándiba mentünk, ahol egy ipartöténeti műemléket, a működőképes vízimalmot látogattuk meg. Működőképes, ám ott jártunkkor épp átalakítás alatt állott, így mi sajnos nem láttuk üzemelni. Azóta a munkálatokat befejezték, s a malom üzemképes állapotban várja látogatóit. Sonkád, Gyügye, Szamosújlak és Csenger voltak utunk elkövetkezendő állomásai. Mind a négy helyen református templomot és kazettás mennyezetet tekintettünk meg. Ha valamit ki szeretnék emelni a négy állomás közül, az bizonyosan Sonkád lenne. Nekem ugyanis személy szerint az itteni kazettás mennyezet tetszett a legjobban. Utolsó állomásunk Csenger volt, mely után dalolászva, kacarászva Eger felé vettük az irányt. Csengeren még történt egy kis baleset, az egyik leányzó (sajnos az ő nevét is elfelejtettem, névmemóriám nem túl acélos) rosszul lépett egy lépcsőn és elég csúnyán elbánt a bokájával de azt hiszem azóta már bőven felépült sérüléséből és rohangászik Egerben a tanszékek között.

Egerbe éjjeli fél tizenkettő táján futottunk be, kipakoltuk csomagjainkat, elköszöntünk és szétszéledt a banda. Józsi, mihelyst hazaért kimosta és kicentrifugázta a cipőjét, ami aztán több napig kinn száradt a szárítókötélen, s azóta már jár is, kél is benne, mindenféle ártó ecet szag nélkül.  Reméljük lesz még folytatás, és hasonlóan vidáman éljük meg azt is! Ha a honismeret terepgyakorlat vasút lenne, azt mondanám: „Száz vasutat, ezeret!”. Még egy dologgal adós vagyok, mégpedig, hogy miért is lett az élménybeszámoló címe az, ami. Nos a válasz egyszerű: mert ez jutott az eszembe.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Fish Amoxicillin Dosage For Dogs Lesalop

(Lesalop, 2019.08.26 20:51)

Amoxicillin Before Lying Down Canadian Health Mall Meds <a href=http://addrall.com>when will alli diet pill be available</a> Acheter Viagra Marseille Cephalexin For Puppies