Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tiszta Mátra

2008.04.29

 

Tisztába tettük

 

„Az élet szép, csak TE, világ vagy beteg….”

Kép

De a világot meg is lehet gyógyítani.

Vegyük betegségnek (egynek a sok közül) a szemetelést – persze lehet sóhajtozni, hogy az semmiség,  a felmelegedés, a Tibeti helyzet, a kormány- illetve a gazdasági világválság… de most inkább maradjunk ennél az egyszerű dolognál-

Tehát vannak az emberek, akik valamilyen oknál fogva úgy gondolják, hogy nem nagy dolog az, ha menet közben –séta, kocsi, stb.- elejtik azt az egy kis csokis papírt, mert hogy az nem számít. Csak az a baj hogy ezt sokan gondolják így, és ebből adódóan sok csokis papír árválkodik. Én ezzel ugyan úgy vagyok, mint pl. a gyilkossággal, meg se fordulna a fejemben, hogy megtegyem. De hát különbözőek vagyunk.

Ellene viszont lehet tenni: megelőzés vagy pedig a szemétszedés.

Mivel nem tanmesét írok, ezért inkább neki látok elmondani, azt, ami egy szép vasárnap délelőtt történt velünk. Igen, ez egy szemétszedés roppant izgalmas története lesz. Lehet körmöt rágni…

2008. 04. 26. délután 5 óra.

 Megszólal a telefonom a szokásos idétlen csengőhangon –ami azért jó, mert össze nem lehet máséval keverni- a kijelző, arról árulkodik, hogy meghívást fogok kapni. Hogy ez egy Bükkben lévő túra lesz-e, vagy egy esedékes Ladánybene koncert, azt még nem tudom.

Zoltán kedélyes hangon érdeklődik a vasárnapi programomról. Gyanúm beigazolódott. Szeretné, hogy valahova elkísérjem. Újból le kell ráznom valahogy. Miközben beszél, én már válogatok a lehetőségek közül:

                                    

                                         - rettenetes hasmenés gyötör napok óta,

                                         - családi program, pl. anyumék házassági évfordulója –ami igaz is,

                                            -utazási problémák (nincs kocsi, nem jár a busz, drága a vonat…)

Tehát kifogásokban nem volt hiány.

Mikor hallottam, hogy már nem beszél –feltehetően választ várt a felvázolt helyzetre, gondoltam nem rázom le túl gyorsan, érdeklődöm még egy kicsit-

Ezen felbuzdulva, elképzeltem hogy nagy mosoly kerekedi az arcán és a szemüvege mögött, talán még csillog is a szeme, és újból neki kezdett. Most figyeltem, ennyi tiszteletet adok.

Kulcsszavak maradtak meg bennem: szemétszedés,(rögtön asszociáltam: mocsok, undorító, én nem nyúlok hozzá), Mátra (kullancs, bogarak, sár), reggel 8-as indulás (normális vagy? Ahhoz 6-kor kell kelnem). A döntésem megszületett. Bár önbizalomban nálam nincs hiány, talán mégis erős, hogy Istenhez hasonlítom magam: a hetedik napon én is pihenek.

Még az ingyen ebéd és a kitűző sem csábított el.

Abban maradtunk, hogy majd visszahívom, hogy tanácskozunk még.

Barbinak meglepő módón, tetszett az ötlet. Furcsállottam is, hogy mennyire lelkes. Gondolkoztam hogy, hogyan is tudnám csillapítani, majd egy széles mosollyal elsütöttem az indulási időpontot. A véleménye 360 fokos fordulatot vett. Elégedett voltam.

De ekkor valami megváltozott. Nem tudom, hogy a délelőtti hintázáskor szédültem-e meg, vagy a reggeli kakaóban volt valami, de átfutott az agyamon: akár jó is lehet.

Mert napok óta szép idő van. A táv –amin a szememet össze kell szedni- nem hosszú, mindössze 8 km. Gyerekjáték. A túrázók mind jó fejek. És sokkal izgalmasabb, mint aludni. És még jót is teszünk. De nem volt kedvem buszozni. Ekkor jött a képbe  Judit, és az ő csoda járgánya: a lila Suzuki.  Aznap valami lehetett a levegőben, hiszen egy szóra a kezembe nyomta a slusszkulcsot. Biztosan érezte, hogy magasztos a célunk. Nem ellenkezhet.

Mikor Zolit sikerült elérni telefonon, alig akart hinni a fülének, kételkedett. Megértem.

Nem sokkal később, beállítottam az órámat reggel 6-ra.

 

 Épp hogy letettem nagy fejem, a kis párnára, már csilingelt is. Nem egy hosszú éjszaka volt. Álmos vagyok, menjünk? – fordult meg a fejemben. Majd nagy lassan, csipától nehéz szemfödőmet kinyitom, és elégedetten nyugtázom: már hétágra süt a Nap. Megyünk!

Egy gyors májkrémes kenyér reggelire, és indulhatunk. Indulhatnánk, ha az elmebeteg kutyánk nem állta volna utunkat. Ő már kora reggel virgonc és szerinte a legjobb móka az, hogy összeugrál mindet és mindenkit. A kalandot képtelenség megúszni, nyál és hosszú fehér szőrszállak nélkül. Sőt, Barbarának még fognyomok is jutottak a csuklójába. Aranyos.

A lila csoda, (mi csak így becézzük ezt a 3 ajtós, feltűnő színű járművet. Járművet írtam, és nem autót. Van különbség) lassan gördül ki a kapuból, a ház még alszik, de mi indulunk. A Föld várja megmentését…

Egy röpke, 2 betűs kitérőt teszünk Hatvan neves városában, majd, mint a kezdő tűzoltó –elég gyorsan- felérünk Gyöngyösre. A parkolók hétvége révén nem fizetősek, így bátran letesszük az „autót” a Borpalota előtt.

Irány a Berze Nagy János Gimnázium, hiszen ott vannak, kiknek nincs jobb dolguk, mint egy kis vasárnap reggeli szemétszedés. Sokan vagyunk. Éppen elegen. Mert mindenki hozott magával…

 Az emberek többségén látszik, hogy nem először készülnek hasonló kalandra. Rövidnadrágokban, rendes túrázó cipőkben képviseltetik magukat a résztvevők. Az átlag élekor 35-65 között mozog. Van pár igen kis gyermek is, de valószínűleg nem önszántukból jöttek, hanem a szülők követelték meg tőlük eme korai kelést. Itt találkozunk Zoltánnal is, akin tisztán látszik a vakító napsütés ellenére, hogy megborotválkozott, és beújított egy napszemüvegbe oltott okulárét is. Így, körülbelül 5 évet fiatalodott. Láthatóan örül nekünk, s ahogy közeledik a nagy hátával és a rövidnadrágból kikandikáló szőrös lábával, mosolya erőteljesen hat ránk is. Eddig se volt rosszkedvünk, ezek után már biztosak voltunk abban: nem is lesz.

Egy gyors regisztrációt követően kis (6-7 fős) csoportokra osztódunk. Két külön, direkt erre a célra bérelt buszt foglalunk el. Mi, mivel 3-an vagyunk együtt, ezért legcélszerűbbnek azt láttuk, hogy a buszon a hátsó sort támadjuk be. Ám, egy fickó megelőzött minket.

 Mogorván ül az ablak mellet, sem jókedv, sem szimpátia nem sugárzik belőle. Lehuppanunk mellé és elindulunk. A társaság többnyire vidám, jókedvű és tettre kész. Elszántak: megmentik a Földet, illetve azon belül is a Mátrát (csak most nem egy NATO lokátortól kell megóvni, hanem jó pár felelőtlen ember magatartásától, illetve ezeknek a következményeit hárítjuk el).

Lassan araszolunk Mátrafüred felé, közben az igen tekintélyes méretű orromat meg-megcsapja egy kellemetlen szúrós szag. Ismerős. Gyakran érzem magamon, miután a fóliasátorban, dög melegben rohangálok paprikás zsákokkal a hátamon, több órán keresztül.

Körbenézek, de sehol egy boldogi, akiről elmondhatnám, hogy ezt a tevékenységet folytatta,  valamikor hajnalban, és ezt követően kelhetett útra. Nem, határozottan kijelenthetem: nincs falumbéli a buszon.

De a szag, egyre csak terjeng és én gyanús pillantásokat vetek az ablaknál ülő kis barátunkra. Igen, ő a forrás. Hát azt még megértettem volna, ha visszafelé terjeszti ezt az „illatot”, így viszont kissé szkeptikus vagyok, hogy már korán reggel dolgoznak a kis baktériumok a mirigyein… talán kimaradt a fürdés az elmúlt pár napban? Megesik az ilyen…

A többiek rám szólnak, mert túl hangosan morfondírozok ezen. Belátom illetlenségemet s felhagyok ezzel.

Közben folyamatosan meg- meg állunk minden településnél, és csoportok szállnak le, elfoglalni a területeiket, felmérni és megtisztítani a rájuk kiosztott részeket. Mi a legvégén, utoljára lépünk csak le a járműről.

Miközben ápoljuk magunkat különböző kullancs elleni szerekkel –melynek hatása igencsak megkérdőjelezhető- végigmérem társaimat, akikkel együtt fogom tölteni a napomat.

 Itt van Csaba, a sacc per kb. 35 éves srác, aki utánunk messze a legszimpatikusabb figura a csoportból. Értelemszerűen vele beszélgettünk a legtöbbet.

Aztán itt van egy lány testvér pár is. Kissé furcsák. Az elején vitatkoztunk arról, hogy vajon kisegítő iskolába jártak-e, vagy csak szokni kell őket. Talán az utóbbi, nem kell túl dramatizálni, de mindenesetre furcsák. Mint ahogy az a kutya is, akit magukkal hoztak. Kicsi, fekete, csúnya és a neve: Ribizli. Igen, ezt ők úgy becézik, hogy: Ribi. Igen, ezt ők hangosan és igen sűrűn kiáltják, teljesen függetlenül attól, hogy éppen az erdő közepén, vagy egy lakosokkal teli településen vagyunk.

 Aztán itt található Barbara is. A lány, aki lyukas cipőben, bordó- arzenálszínű susogós szabadidő nadrágban, és a barátjától kölcsönkapott, ugyan csak bordó pulóverben vágott neki az útnak. Csupa jókedv, és elszántság jellemzi, valamint az ingyen ebéd utáni sóvárgás vezérli,  amit a munka végeztével kapunk. Őt is a jó fejek közé soroljuk.

Zoltánról már beszéltünk. A vállai az út alatt sem lettek keskenyebbek, szemüvege zord, tekintete nem látható.

Majdnem megfeledkeztem – nem magamról, ilyet nem felejtenék el, szándékosan nem fogom jellemezni gebe, puhány és motiválatlan testem - arról a férfiról, akiről már szintén meséltem. Igen, kinek a beceneve egy virág neve is lehetne. Büdöske.

Így indultunk útnak, gyalogszerrel vissza, Mátrafüred felé.

Mindenkinél zsák és kesztyű. Amit a szervezők biztosítottak.

Az út szélén –ahogy gondoltuk- csak elvétve volt egy kis szemét, amiket a roppant figyelmes autósok szórnak ki nekünk, hogy legyen mivel eltöltenünk a vasárnap délelőttjeinket.

Így hát elég gyorsan haladtunk, gondoltam hamar végzünk majd, mígnem elértünk egy parkolóhoz.

Szétborítgatott kukák látványa rendkívül csábos és hívogató volt számunkra. Tudtuk hogy nem lesz elég a nálunk lévő pár darab szemeteszsák, de hát nem volt mit tenni, neki álltunk takarítani. Volt ott minden, ami szem szájnak és kéznek, nem ingere. A legtöbb dolgot,  először, még kesztyűvel sem voltunk hajlandóak megfogni. De aztán mégis megtettük Mikor nagyjából rendbe raktunk mindent, kicsit jobban is szétnéztünk a fák között. Így találtunk rá egy magából kellemes illatot árasztó, nagy, kék nejlonzsákra.

Megtorpantunk előtte, majd némi gondolkodás után Csaba elindult hogy közelebbről is szemügyre vegye a zsákmányt. Igen, zsákmányt, mivel valami állat volt. Fénykorában. De vajon hogy kerülhetett oda? Úgy hiszem, hogy arra bandukolt egy szarvas, majd hirtelen gondolt egyet és megdöglött, és ezzel a lendülettel gyorsan lebomlasztotta a húsát, csontját, belsőségeit, a maradékát  pedig becsomagolta egy zsákba, hogy ha mi arra járunk, elvihessük méltó helyére.

Így is történt.

Kicipeltük a parkolóba, majd bejelentettük hogy van egy olyan „szemetünk” amit nem vagyunk hajlandóak cipelni. Két autó érkezett a segítségünkre, ők elvitték.

Innentől kezdve, hogy főként túra útvonalon haladtunk az erdőben, nem volt sok dolgunk, laza sétánkat néha megszakítottuk egy kis hajlongással: kevés szemét volt.

10 óra tájt értünk Mátraházára, ahol is megpihentünk. Ettünk, ittunk. Csak hogy mindenki tisztában legyen az árfolyammal: egy sima lángos: 180 Ft, egy sajtos-tejfölös: 380 Ft.

Amúgy teljesen finom volt. Jól esett.

Immáron teli gyomorral bandukoltunk tovább, az eddigi megszokott monoton táj helyett most, kicsit változatosabb volt a természet. Folydogált mellettünk a patak, lépten-nyomon keresztfákkal találkoztunk, és közben persze szedegettük azt, amit találtunk. Hol egy szebb jövőről álmodó fél pár cipőt, hol egy valószínűleg jókedvű baráti társaság által elhagyott borosüveget. Közben persze gyakorlaton lévő túrázókkal is összefutottunk, akik kedvesen megköszönték áldásos tevékenységünket.

Gyorsan haladva leértünk a hőn áhított célpontra: Mátrafüredre.

Sokan voltak már ott, hiszen mi jöttünk a legmesszebbről, így szinte az utolsókként értünk be. De bőven jutott még nekünk alma, gulyásleves, kenyér, csoki( még választék is volt: bohóc vagy autós) és persze az extra jutalom: a kitűző. Amit büszkén viselhetünk, hiszen nemhogy „csak” túráztunk érte, hanem jót is cselekedtünk. - és persze sikerült is megszúrnom magam vele.

A patak partján –miközben megérdemelt ebédünket fogyasztottunk- gyerekek játszottak, jó kedvű felnőttek ittak valamiféle átlátszó folyadékot, kólás üvegből, és a piros műanyag kanna tartalma is jelentősen megcsappant. Mi még egy kicsit üldögéltünk, emésztettünk, majd elindultunk hazafelé.

Mivel a séta Gyöngyösre már annyira nem esett volna jól a biciklis úton, a tűző napsütésben, ezért a kisvasút mellett döntöttünk (én ugyan viszolyogva, hiszen 380 Ft-ba fájt nekem ez az utazás, míg a másik két delikvens, vasutas igazolványuk lévén, ingyen döcögött le.)

De végül is jó volt, szép volt, csak azt sajnáltuk, hogy még nem a „kabrió” vonat jár, így kisebb volt ugyan az élmény, de azért nem panaszkodom.

Hazafelé szintén volt egy kis kitérőnk, ugyanolyan okból kifolyólag, mint reggel, de így is 4-re mindenki rendben hazaért.

Sőt, extra élmény hogy az úton a lila csodával aláztunk egy több millió forintot érő BMW-t.

Éljen!

 

 Az élet szép. A világ, csak egy fokkal ugyan, de egészségesebb lett.

 

Peti

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.