•      A fehér ló,
•   A hét gyászmagyar,
•    Botond legendája,
• Lehel kürtje
  

A fehér ló mondája

Amikor megérkeztek a magyarok a Kárpát-medencébe, nem foglalták rögtön el, hanem előbb meg akarták tudni, ki van az ő földjükön. Ezért Árpád kiválasztott egy erős, okos és ügyes vitézt, hogy lovagolja keresztül az új hazát és nézze meg, miféle népek lakják most. Ezt a vitézt Kusidnak hívták és Kond vezér fia volt.

Elindult Kusid és végiglovagolt az egész országon. Egyszer csak elérkezett egy városhoz, ahol Szvatopluk fejedelem uralkodott. Fölment Szvatoplukhoz és egyenesen megmondta, hogy mit akar: "Nem vagyunk mi rossz szándékkal, csak meg akarunk telepedni ezen a földön". "Nyugodtan telepedjetek le", mondta Szvatopluk, "ha hűséggel dolgoztok, jó dolgotok lesz nálam". Kusid értette, hogy Szvatopluk mit akar, de nem szólt, hanem elköszönt és ment vissza a magyarokhoz. Útközben szedett egy kis füvet, egy kis földet és kulacsát megtöltötte a Duna vizével, hogy a többi is lássa, milyen szép föld vár rájuk.

Mikor elmesélte, hogyan járt, Árpád ezt mondta neki: "Vidd ezt a szép fehér lovat és add oda Szvatopluknak. Kérjél tőle egy kis földet, füvet és vizet a lóért". Így is lett. Mikor Szvatopluk meglátta a gyönyörű fehér lovat, melyen gyémánttal kirakott nyereg volt, nagyon meg volt elégedve. Kusid pedig azt mondta: "Ezt a lovat az én uram küldi neked, és csupán azt kéri, hogy vigyek neki egy kis földet, egy kis füvet és egy kis vizet." Szvatopluk nagyot nevetett:" Vigyél csak, amennyit akarsz, és mond meg az uradnak, hogy ilyen szép lovat küldhet még többet is."

Kusid jól megjegyzett mindent és visszament az urához. Ott elmondta, mit mondott neki Szvatopluk. Hisz nem is kellett kétszer mondania, hogy mit üzent Szvatopluk. Nyomban elindultak, hogy elvigyék, amit Szvatopluk ígért nekik. De Szvatopluk sem aludt. Mire megérkeztek a magyarok, akkora sereggel várta őket, hogy az ég is elfeketedett az árnyékától. Egy magyarra jutott három ellenség is. De ez őket nem zavarta. Vágták Szvatopluk népét, ahol csak érték. Még a Duna is kiáradt, annyi vér folyt belé. Erre aztán menekült az ellenség. Menekült Szvatopluk is, de menekülés közben lova beleugrott a Dunába és ott fulladtak mindketten

HÉT GYÁSZMAGYAR

Az augsburgi csatából (955) csak hét megcsúfolt magyar menekült meg a monda szerint. Gyávaságukért a többiek örökös koldulásra ítélték őket. A krónikákban személyük egyre inkább összemosódott a hét honfoglaló vezérre

Botond és a görög óriás

A magyarok jól ismerték a kelet-római császár biro-

dalmába vezetõ utat. Jártak ott már eleik, amikor Etel-

közben lakván, megsegítették a császárt a bolgárok

ellen. Aztán a honfoglalást követöen is meg-megfor-

dultak arra, de akkor már jobban csábította öket a

virágzó nyugati városok kincse, mint a hegyeken-völ-

gyeken, sárba ragadt településeken messze túl sejlö

Konstantinápoly.

Most azonban mégis délnek fordították lovaik kan-

társzárát, mert az új császár megtagadta tölük az adót,

amellyel a békét megvásárolta, söt szövetségre lépett

a németekkel.

A magyar sereg élén, deres lován Opour ült. De ott

lovagolt a két elválaszthatatlan jóbarát: Zoltán és Bo-

tond is. Nádszálvékony termetü volt az egyik, kis köp-

cös a másik. A harcban mindkettö legyözhetetlen: Zol-

tán villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az

ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával,

ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és

koponya.

Szépen sütött a nap, amikor a magyar sereg Konstan-

tinápoly falai alá érkezett. Útjukat égö városok és falvak

jelezték, jöttüket menekülök hada hírelte, Konstantin

császár, a Bíborban született jobbnak látta alkudozással

megelözni a várható ostromot. Követeket küldött tehát

Opourhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok

egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a ma-

gyarok vitéze gyöz, ám legyen, ö, Konstantin vállalja az

adófizetést.

Opour rábólintott.

Kis idö múlva egy óriási görög lépett ki a város

kapuján, s megállt a vezér elött. Egy egész fejjel volt

magasabb Opournál is, s olyan izmai voltak, mint egy

bivalybikának.

- Ide hallgassatok, ti kutyafejüek - kiáltotta. - Az

én nevem Papadopulosz. Lássam azt az embert - ne

is egyet, kettöt, aki velem ki mer állani!

Botond és Zoltán összenézett, s egyszerre léptek elö

a seregböl.

Opour ismét bólintott. Hanem a görög harsány ne-

vetésre fakadt.

- Mit kerestek itt, gyerekek? Menjetek haza, anyá-

tokhoz! Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverfor-

gató ember?

Zoltánt elfutotta a pulykaméreg, de Botond ez eset-

ben gyorsabb volt.

- Ne bízd el magad, te hústorony! - mondta, s

közelebb lépett az óriáshoz. - Én Botond vagyok.

termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd

meg, hogy ma leáldozik a te életed napja.Végy magad

mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet

fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is

ellátom én a bajodat!

Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a

város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz,

vasazott kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves

gyerek is kényelmesen átfért volna rajta.

A döndülésre, no meg a pánviadal látására is, a

császári város falaira gyült odabentröl a nép. Kényes

dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és

egyszerü kezmüvesek szorongtak fenn, a falakon, s

zsivajogvn kisérték mindazt, ami odalent történik.

Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné

jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadá-

tól körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi

magyar csúfos vereségének ök is szemtanúi akartak

lenni.

***

Aztán megkezdödött a párviadal. Botond fürgén há-

rította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan

kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a

legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög

pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt té-

vesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele

után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta el-

kerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvezö

helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintá-

sával halálra sujthatja ellenfelét, odafent a föhadvezér

elkiáltotta magát:

- Most küldd a pokolra a bestét!

Papadopulosz kardja a hangra egy pillanatra megállt

a levegöben. S ez a pillanat elég volt Botondnak arra,

hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó

karját érte.

Az óriás felüvöltött: jobbja bénán csüngött alá.

Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult a görög,

egyre közelebb a város kapujához, amelynek bástyáján

Konstantin császár és kísérete most már aggódva fi-

gyelte a párviadal kimenetelét.

A magyarok pedig lelkes ,,huj-huj "-kiáltással biztat-

ták Botondot.

A görög már több sebböl vérzett. Egyre bizonytala-

nabbul csapkodott maga körül.

Aztán egy halálos csapás végleg földre terítette.

A császár és kísérete megszégyenülten takarodott le

a vár fokáról, s tért vissza a palotába.

Aznaptól fogva pedig ismét fizette az adót a magya-

roknak.

Lehel kürtje

Évek hosszú sora telt el azóta, hogy a magyarok

Árpád vezérletével birtokba vették a Duna-Tisza közét,

a Dunántúlt és Erdöelvét. A végtelen pusztákon az ö

jószágaiknak nött a fü a folyók mentén a kövér termö-

földeken nekik érlelt kalászt a nap, s a hegyekböl alázúgó

folyók-patakok mentén is ök ácsoltak boronaházat

maguknak, pajtát, téli szállásul jószágaiknak.

Csak a fiataloknak nem akarózott otthon ülni. Kis-

gyermekként, a lobogó esti tábortüzek mellett régmúlt

idök véres  csatáiknak történeteit hallgatták az öregektöl.

S az e csatákban szerzett kincsek csábítása nyomán, új

rajok indultak el nyugatnak, s immár új történetek is

szóltak azokról, akik megfordultak a napfényes Itáliában

vagy Görögországban, a ködös-borongós Türingiában

és Szászországban. Söt  egy arcán-karján súlyos sebek

nyomait viselö öreg vitéz arról mesélt, hogy egy alka-

lommal lovaikat a véget nem érö Óperenciás-tenger

partján szerszámozták le pihenöre, hazafelé jövet pedig

égbenyúló hegyek közé keveredtek, ahol nyár közepén

sem oladt el a hó.

Szalárd gyermekfövel hallgatta ezeket a történeteket,

s minden vágya az volt, hogy ha felnö, ö is elindulhas-

son a kalandozó sereggel. Arra is gondolt, hogy ha

arany-ezüst kinccsel, pompás kelmékkel megrakott ve-

zetéklovat terel be a napsütött-barna arcu, csillogó

tekintetü Emöke apja sátorháza elé, semmi akadálya

nem lesz egybekelésüknek.

Buzgón gyakorolta tehát a kardforgatás tudományát

a hadviselt öreg Kende irányítása alatt.

Most itt áll a svábföldön, Augsburg falai alatt. A

sereg, amellyel elindult koratavasszal, végigkalandozta

Bajorországot, s most elöttük a gazdagságáról híres

város. Ök pedig alatta, mert vezéreik, Lehel és Bulcsu

a fejükbe vették, hogy megostromolják és elfoglalják.

Szemben velük a város mögötti dombok, odébb a

Lech folyó síksága. A folyó szennyes árként hömpölyög

a hegyekben  lezúdúlt esötöl. De még fenyegetöbb az

az emberáradat, amelyböl fegyverek villannak elö: Kon-

rád császár seregének fegyverei. Jönnek felmenteni az

ostromlott várost.

A sokszoros túlerö mint pihetollat sepri el a biztosi-

tásul kiállított kis magyar sereget, s már ott van a

várostromlók nyakában. Kegyetlen, öldöklö közelharc

kezdödik: kard kard ellen, ember ember ellen. A harci

szekercék súlyos csapásai alatt kettényílik föveg és

koponya, a dárdák döfésétöl összerogynak a lovak,

magukkal rántva lovasaikat.

A várat ostromló magyarokat is szerteszórták már.

***

Szalárd is menekül a síkság felé, de ott a megáradt Lech

folyó állja útjukat. Hiába vág le Szalárd ötöt-hatot is az

üldözökböl, kétannyi nyomúl helyette.

Aki túlélte a magyarok közül az öldöklést, azt gúzsba

kötött kézzel hajtják a császár elé. Szalárd is közöttük

van. Fejéböl csöpög a vér. De összekötött kézzel is arra

gondol, hogy ebben a csatában is elöre küldött a tulvi-

lágra legalább tíz ellenséget, akik majd szolgái lesznek

odaát.

Egyszer csak a vezéreket, Lehelt és Bulcsut pillantja

meg a rabok között. Hát ök is?

Már ott állnak Konrád császár elött, aki egy kis térség

közepén, tábori széken ül, körülötte a német urak.

- Mit kerestetek, ti magyarok, a mi országunkban?

-reccsen keményen a császári szó.

- Pusztítottatok, raboltatok, gyilkoltatok!

Ezért elnyeritek méltó büntetéseteket.

A megkötözött rabok élén, a császárhoz legközelebb

Lehel vezér áll.

- Mi a magasságos Isten bosszuló karja vagyunk! -

feleli, s meg sem rezzen a hangja. - Ö küldött ide

bennünket, mint valaha nagy királyunkat, Attilát, aki

ostorotok volt büneitekért.

- Tudjátok, hogy halál vár rátok - szól ismét a

császár. - De egy utolsó kívánságotokat teljesítem.

- Hozzátok ide a kürtömet! - mondja Lehel.

- Hadd fújjam meg még egyszer, utoljára.

A hadizsákmányból elökerül a finom csontfaragással

díszített vezéri kürt.

És a csatamezö fölött újra szárnyal a hangja. Nem

riadót zeng: haldoklók utolsó sóhaját, rabokká lett

sebesültek fájdalmát viszi magával.

Szilárd látja, hogy Lehel, miközben a kürtöt fújja,

egy-egy lépéssel mind közelebb kerül Konrád császár-

hoz, aki székén elörehajolva figyeli a dallamot.

Aztán hirtelen magasba emelkedik a kürt és lesújt.

Konrád császár bezúzott koponyával, holtan bukik Lehel

lába elé.

-Eridj elöre, császár! Majd szolgálni fogsz a másvilágon!

***

A gúzsba kötött magyaroknak tehetetlenül kell

végignézniök, hogy megácsolják a bitófát - Lehel vezér

és Bulcsu vezér számára.

A foglyokat harmadnap a császár hadain rajtaütö

magyar fösereg szabadította ki. A hadizsákmány közt

volt Lehel kürtje is: szélén berepedve, vésett díszein ott

sötétlett Konrád császár vére.

A császár akkor már harmadnapja szolgálta Lehel

vezért a túlvilágon.