Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar mondák I.

2008.01.07

Rövid tartalom a mondákhoz:

 

-         -A magyarok eredete,

-         Csodaszarvas,

-         Attila,

-         Attila halála,

-         A Hadak Útja,

-         Emese álma,

-         Vérszerződés,

 

 

A magyarok eredete

 

- Kézai Simon és Anonymus krónikája nyomán –

 

 

Sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor a bűn úgy elsokasodott az emberek között, hogy farkasok módjára éltek, Isten megbüntette őket: hatalmas özönvizet bocsátott a földre. Ez az özönvíz minden embert elpusztított, nem maradt más életben, csak Noé és annak családja.

Noénak három fia volt: Sém, Kám és Jáfet, ezektől a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. A három fiú nemzetségei más és más világrészben éltek: Sém utódai Ázsiában, Kám utódai Afrikában, Jáfetéi pedig Európában.

Azt mondják, hogy a franciák Jáfet idősebb fiától származnak, és Trója városának pusztulása után először Pannóniába jöttek, abba az országba, amelynek később a magyarok hazája lett.

 A franciák Pannóniában megalapították Szikambria városát, majd nyugatra vonultak, mert erősen féltek a keleti népek támadásától. Nyugaton a Szajna folyó partján telepetek le, és új hazájukat Francióról, a vezérükről elnevezték Franciaországnak.

 Jáfet kisebbik fiától származott egy óriás, akit Ménrótnak hívtak. Ez az óriás attól tartott, hogy Isten még egyszer özönvizet bocsát a földre, ezért összehívta a rokonait, és velük együtt egy hatalmas tornyot kezdett építeni, hogy a víz elől oda menekülhessenek.

  De a tornyot nem építhették fel, mert Isten annyira megváltoztatta a torony építőinek nyelvét, hogy még a rokon se értette meg tulajdon rokonát. Ezért aztán Ménrót népe a világ minden tája felé elszéledt.

 

 

 

A CSODASZARVAS

Jordanes és Kézai Simon krónikája nyomán -

 

 Történt egyszer, hogy Hunor és Magyar vadászat közben messze elkalandoztak, és már a Meotiszt mocsarai között bolyongtak. Ekkor hirtelen egy nőstény szarvas bukkant fel előttük, ők pedig mindjárt üldözőbe vették.

 

Futott a szarvas, majd  nagy hirtelen nyom nélkül elenyészett a vadászok szeme elől. Sokáig keresték, de sehogy sem tudták megtalálni.

 

Ahogy a szarvast keresték, az egész mocsaras helyet bejártak, és barmok legeltetésére nagyon alkalmasnak találták.

 

Ezután atyjukhoz visszatértek, tőle engedélyt kértek, és amint ezt megkapták, minden jószágukkal a miotiszti mocsarak közé költöztek.

 

Meotisz tartománya határos Perzsiával. Mindenfelől tenger veszi körül, egy nagyon keskeny gázlót kivéve. Folyói egyátalán nincsenek, de füvekben, fákban, madarakban, halakban és vadállatokban bővelkedik. Nehéz oda a bejutás meg a kijárás is.

 

Hunor és Magyar népe a meotiszi mocsarak közé behatolt, és öt éven át onnan ki sem mozdult.

 

A hatodik évben elindultak, és a pusztában véletlenül rábukkantak Belár király fiainak feleségeire, akik férjük nélkül sátrakban tanyáztak. Amikor rájuk bukkantak, éppen a kürt ünnepét ülték: a zene hangjára táncot jártak. Ekkor őket elfogták, és minden jószágukkal együtt magukkal ragadták a meotiszi mocsarakba. Az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is elfogták, az egyiket Hunor, a másikat Magyar vette felségül. Az összes hunok és magyarok ezektől az asszonyoktól származnak

 

 

 

  Ménrót maga a nyelvek összezavarodása után Perzsia országában ment. Itt megismert egy szép lányt, akit Ehzéhnek, tehát szarvasünőnek hívtak, feleségül vette, s a felesége két szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az egyiket Hunornak, a másikat Magyarnak nevezték: tőlük származnak a hunok és a magyarok.

 

  Amikor már hosszabb ideje éltek a mocsarak között, és hatalmas nemzetté fejődtek, ez a föld már sem befogadni, sem táplálni nem bírta őket. Ezért Szittyaországba kémlelőket küldtek s ezek az országot nagy állhatatossággal, kikémlelték, majd az egész nép fölkerekedett, és együtt új hazába, Szittyaországba vonult.

 

 Szittyaország földje nagyon szép: ligetek, erdők, legelők ékesítik, és tele van vadállatokkal. Hatalmas, nagy kiterjedésű birodalom volt ez: a Volga partjától a Kaukázus hegységig terjedt. Szittyaországban két nagy folyó ered: a Volgának és a Donnak itt van a forrása.

 

 Egykor régen a szittyák nagyon bölcsek, igen szelídek voltak, a földet nem művelték, és olyan ártatlanul éltek, hogy jóformán semmiféle bűn sem fordult elő kötöttük. Egyszerűen éltek, még házuk sem volt, csak nemezből készült sátorban laktak.

 

  A szittyák húst, halat, tejet, mézet ettek, és sok barmot tartottak. Ruházkodásra a nyuszt és más vadállatok bőrét használták. Itt olyan sok a nyest, hogy nemcsak a nemesek ruházkodnak bőrével, hanem a gulyások, kanászok és a juhászok is ezzel díszítik ruhájukat.

 

  Az aranyat, az ezüstöt és a gyöngyöt a szittyák csak annyiba vették, mint a kavicsot, mert éppen úgy megtalálták saját földjük folyóinak medrében.

 

  A szittyák nem kívánták a másét, mert mindennek bővében voltak, hiszen sok állatot tartottak, és mindig elegendő élelmet szereztek maguknak. A házasságot tiszteletben tartották: minden szittyának csak egy felesége volt.

 

  A szittya nemzetet egy uralkodó sem hajtotta igája alá.

 

  Dárius perzsa királyt a szittyák csúfosan megfutamították: a király nyolcvanezer katonáját elvesztette, és ijedten menekült vissza Perzsiába. Pórul járt Cirus perzsa király is: a szittyák 330 ezer katonájával együtt őt is levágták.

 

  Ugyanezek a szittyák Nagy Sándor királyt, aki sok országot leigázott, csúfosan megszalasztották.

 

 A szittyák minden megpóbáltatást bátran elviseltek. Bátor katonák, jó harcosok voltak. Ha sérelem érte őket, addig nem nyugodtak, míg az ellenségen bosszút nem álltak.

 

  Amikor a szittyák a harcban győzelmet arattak, a zsákmánnyal semmit se törődtek (nem úgy tettek, mint mai utódaik), mert csak a hadi dicsőséget keresték. Ezért minden nép félt tőlük; Dárius, Cirus és Nagy Sándor kivételével a világ egyetlen hadvezére, egy népe sem mert az ő földjükre rátörni.

 

 Az említett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban, és gyors a lovon. Fején sisakot hordott, és az íjjal meg a nyíllal külön bánt, mint bármelyik a világ összes nemzetei közül. És hogy valóban ilyen volt, azt utódairól, a magyarokról is megállapíthatjátok.

 

A szittyák szomszédságában besenyők és fehér kunok laknak. De az Északi-tenger körül, amely szomszédos vele, egészen Susdal országig puszta erdőség terül el, amelyet ember be nem járhat. Ez hatalmas, nagy terület, és azt mondják, hogy ott kilenc hónapon át sűrű köd uralkodik. A napot csak júniusban, júliusban, augusztusban látják, akkor is napjában csak néhány órán át.

 

Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak, az erdőkben griffmadár fészkel, és vadászsólyommadár költ, amelyet magyarul kerecsetnek hívnak.

 

Amikor Hunor és Magyar utódai Szittyaországot elözönlötték a népet száznyolc nemzetségre osztották fel, ezért abban a hatalmas birodalomban száznyolc tartomány terül el.

 

 

 

 

 

Atilla,Isten ostora

 

 

 

 

Tíz esztendö telt el azóta, hogy Urkon fia,

Györk, a pásztorfiú, a sérült lábú üszö nyomán

rátalált az Isten kardjára.

Tíz esztendö óta villog ez a kard Attila Király

kezében, s vele a hunok hatalma alá hajtotta a fél

világot: a Volgától a Rajnáig, az Al-Dunától a Balti-

tengerig .

Györk a király udvarában szép szál legénnyé

serdült. Megtanult ló hátáról visszafelé nyilazni az

ellenségre, tülök szavára futást színlelni, majd

hirtelen oldalt kanyarodva visszavágni. Kardja,

kopjája közelharcban félelmetes fegyvernek

bizonyult. S ha valaki mindebben kételkedett vol-

na, csak reá kellett nézni: sebhelyektöl barázdált

arca bárkit meggyõzött arról, hogy ez a legény

bizony nem kapkodta a fejét ott, ahol sürüje volt

a csatának.

Most ott áll örségben, egy halom tetején, Róma

fölött. Lába elótt az ,,örök város", annak a biro-

dalomnak a szíve, amellyel tavaly mérte össze

hadai erejét a hunok királya, akit ,,Isten ostora"

néven emleget a megrémült fél világ.

Igen, egy éve volt, amiltor két világ megszám-

lálhatatlan hadserege megütközött a catalaunum

síkon. Másfélszázezer ember esett el ott, mégsem

derült ki: melyikük az erösebb. Attila annak az

éjsznkába nyú1ó rettentö csatának a végén har

szekerekkel sáncoltatta körül táborát, s középen

máglyát rakatott, hogy azon eméssze el magát

inkább, mintsem hogy a rómaiak fogságába

kerüljön. Az Aetius vezette római sereg azonban

kereket oldott az éj leple alatt.

Györköt erre a csatára holta napjáig emlékeztet-

ni fogja az a hosszú forradás, amelyet a testén

visel. Rettentö volt a csapás, nem tudta megvé-

deni töle még börzekéje sem. Hanem aki azt a

csapást mérte, már rég odaát, a túlvilágon várja,

hogy a hunok hite szerint szolgálhassa öt. Györk

pedig itt áll Róma fölött. Talán újabb csata haj-

nalán, amely Attilát végleg a világ urává teszi.

Eszébe jut a tegnap esti tábortüznél hallott

igric-ének Attilláról, akinek testét nem fogja

fegyver. S legutóbbi diadaláról, Aquileia elfoglalá-

sáról, ahol ö maga nem lehetett ott. Már-már úgy

tünt, hogy a falak és az elszánt védök bizonyulnak

erösebbnek, s a világverö Attila hadainak vissza

kell vonulniok a vár alól. De a király egyszer csak

észrevette, amint egy gólya csörében hordja ki

fiókáit  az ostromlott városból.

- Nézzétek csak! - szólt ekkor a király. - Ez az

oktalan állat érzi már, hogy megszámláltattak

Aquileia napjai. - S parancsot adott: szedjék le a

lovakról a sok ezernyi nyerget, temessék be velük

a vár védösáncait. Így aztán közelebb vonhatta a

falakhoz az ostromgépeket, a nyílvetöket, s egy

végsö rohammal bevette a várost.

Most itt vannak Róma falai  alatt. A hatalmas hun

sereg körbezárta a várost. Hogy is mondta az az

ösz püspök, aki Catalaunum felé vezetö útjukban

megnyittatta elöttük városa kpuit:

- Ha valóban te vagy ,,Isten ostora", meg kell

hajtanunk fejünket az Ö akarata elött!

Attila pedig akkor parancsot adott, hogy abban

a városban senkinek egy haja szála se görbüljön

meg .

 

 

 

***

A fölkelö nap már megvilágítja Róma falait.

Odalent egyszerre megkondulnak a város

harangjai. Aztán megnyílik a fökapu, és fényes

papi segédlettel kilép rajta maga Leó pápa.

Kettéválik elötte a hunok tábora.

A menet ott halad el alig néhány lépésnyire

Györktöl. S a föpásztor, kezében magasba tartott

kereszttel, egyszer csak ott áll Attila elött.

Nagy király! - s hangja messzire szárnyal a

sokaság fölött. - Te, kit a népek Isten ostorának

mondanak! Ki legyözted eddig minden ellen-

ségedet! Tudjuk, Isten küldött téged büneink

miatt, büntetésül. De halld meg: te magad is Isten

szolgája vagy. Isten pedig most azt akarja, hogy

ez a város megmaradjon!

Attila hallgatja a föpásztor szavait, de másra

figyel: Leo pápa feje fölött csodálatos alak lebeg,

aki óvón terjeszti ki karjait Róma városa fölé.

A hun seregben s a város falaira kigyült nép

között végigmorajlik a csodás jelenés híre.

Attila érti az égi jelet.

Meghajtja fejét a nálánál is hatalmasabb akarat

elött.

Parancsot ad: a hun sereg föllkerekedik Róma

falai alól és visszaindul a Duna-Tisza  tájára.

Isten ostora elkkor aratta legnagyobb gyözel-

mét: önmaga fölött.

 

 

 

 

 

Attila halála

 

 

Attila, a hunok nagy királya megtért Róma falai

alól. Vissza, birodalrna székvárosába, övéi közé.

Amerre útja vezetett, a hunok mindenütt öröm-

ujjongással fogadták.

Különös örömmel készült fogadására székvá-

rosának népe. A sátrak közötti tért, ahol hétköz-

napokon ügyes-bajos dolgaikban foglalatoskodó

asszonyok és rabszolgák hada nyüzsgött , ahol

öregek üldögéltek vagy gyermekek hancúroztak,

játék közben tanulva meg bánni karddal, nyíllal,

kopjával, most szabaddá tették: vesszönyalábok-

kal tisztára söpörték, majd friss falevelekkel hin-

tették be az útvonalat, ahol Attila és kísérete a

pompás sátorpalotáig elhaladt.

Az ünneplés ez alkalommal nem csak a haza-

térö királynak és a seregnek szólt: Attila új asz-

szonyt készült házába hozni.

Réka királyné akkor már ott pihent a Rika erde-

jében, nyugalmát a bükkerdök leveleinek susogá-

sa, a patakok csobogása, a hüs patakvízre szom-

jazó özek-szarvasok nesztelen lépte örizte.

Ünnep volt az új feleség érkezése. Ünnep Attila

lakodalma is.

Delelön állt a nap.

A király palotája tele volt ünneplö néppel. A pad-

lót pompás szönyegek borították, a fából faragott

oszlopokat virágok és zöldágak  fonatai ölelték körül.

***

Rabszolgák tucatjai hordták szét arany- és

ezüsttálakon az ételeket, s helyezték mély

meghajlással a vendégek elött álló arany- és

ezüsttányérokra, töltötték a gyöngyözö bort az

arany- és ezüstserlegekbe.

A pompás öltözetü vendégsereg közepén,

valamivel magasabban a többinél, külön asztal-

nál ült Attila és új asszonya. Nyugodt, de eröt

sugárzó arccal nézett le a vigadó vendégsereg-

re, amelyben egyre magasabbra hágott a

jókedv. De nemcsak ez különböztette meg a

többiektöl, hanem öltözete is: az egyszerü, ösi

hun viselet s a fatányér és fakupa, amely elötte

állt.

Késö este volt már, amikor a király új asz-

szonyával, Mikolttal a belsöházba vonult. S már

majdnem megvirradt, mire körös-körül elcsen-

desedett a víg násznép.

Reggelre azonban nagy-nagy szomorúságra éb-

redtek a hunok: nászéjszakáján meghalt Attila. Aki

Isten kardját forgatva oly sok csatából került ki sér-

tetlenül, akiröl az a hír járta, hogy testét nem fogja

fegyver, azt álmaban eleredt orra vére fojtotta meg.

Az ébredö ifjú asszony, amikor észrevette, mi

történt, sikoltva szaladt ki a sátorpalotából, s

amerre futott, jajongás kelt a nyomában.

Mély gyászba borult az egész hun nemzetség.

A férfiak a gyász jeléül késsel hasogatták meg

arcukat, a nök fehér ruhát öltöttek: a hunoknál a

fehér volt a gyász színe.

Torda fötáltos parancsot adott, hogy vezes-

senek fehér lovat az áldozóhelyre. Meg kell tuda-

kolni Hadúrtól, miképpen történjen a legméltób-

ban Attila temetése.

Amikor elöjött a ligetböl, ahol már magasra

szállt az áldozat füstje, minden szem reá tapadt.

A vén táltos pedig reszketö hangon tolmácsol-

ta Hadúr szavait:

Urunknak ekképpen legyen nyugovása:

Víz alá, föld alá készüljön lakása,

Fényes napsugárba, sápadt holdsugárba,

Harmadiknak pedig sötét éjszakába.

Melléje tétessék harci paripája,

Fegyvere, sok kincse, szép arany marhája,

Kísérje is el öt minden hív szolgája,

Legyen véle ott is szépséges mátkája.

***

Igy is történt.

Nem messze Attila székvárosától folyt a Tisza. An-

nak egyik ágát elzárták, s száz rabszolga ásta meg a

sírt az üres folyómederbe. Aztán a holt király testét be-

tették egy színarany koporsóba, a színarany koporsót

egy ezüst koporsóba, az ezüst koporsót egy vasko-

porsóba. A mélyre ásott sírba melléje került kedvenc

harci ménje, odatették fegyvereit, kincsek  sokaságát.

S voltak, akik biztosan tudták, hogy a sírt ásó

rabszolgákkal együtt az ifjú asszony, Mikolt is

követte urát a halálba.

Aztán visszaeresztették a Tiszát eredeti

medrébe .

Másfélezer évnél is több múlt el azóta. Népek

jöttek, népek mentek a Duna-Tisza közén. Soka-

kat kísértett a legenda Attila király mesés kin-

cséröl, a színarany és az ezüst koporsóról. Sokan

keresték, még többen találgatták a helyet, ahol

nyugszik. De senki meg nem találta.

Attila pedig most is ott pihen háborítatlan: víz

alatt , föld alatt , napsugárban , holdsugárban ,

fekete éjszakában.

 

 

Hadak Útja

 

 

Attila halála után hamarosan széthullott a hun

birodalom. Hiába fogadkoztak a temetéskor fiai:

Aladár, Ellák és a legkisebb és legkedvesebb,

Réka fia Csaba.

Alighogy sátraikba tértek, megkezdödött a

viszálykodás Attila kardjáért - a hatalomért. S a

hunok, akiket az ellenség egyetlen csatában sem

tudott legyözni, elemésztették egymást: Aladár

hívei azokat, akik Ellákot akarták Attila utódjának,

Ellák hívei azokat, akik bátyja mellett fogtak

fegyvert, s mindkettö Csaba népét is, hiszen róla

mondotta volt a jóslat, hogy Attila halála után ö

lesz a hunok megmentöje.

***

Feldúlt szálláshelyek mutatták az utat, ahol a

fejedelemfiak egymást pusztító seregei elhalad-

tak: üszkös maradványai a korábban virágzó élet-

nek. Halomra ölt nök, gyermekek, szétkergetett

csordák, nyájak mindenfelé.

Végül a harcokban Aladár is, Ellák is elesett.

Maroknyi hívével egyedül Csaba tudott elmene-

külni a fellázadt rabszolganépek elöl. Keletnek

indult, ahol a hun hagyomány szerint valamikor

öseik is laktak, s ahol bizonyára még élnek Hunor

testvérének, Magornak ivadékai.

Csaba maradék seregével együtt menekült a

maradék asszonynép s a gyermekek, akik közül a

nagyobbacskák már lóháton ülve segítettek terel-

getni a megmaradt állatokat a had nyomában.

Igy érkeztek Erdély hegyes-völgyes tartományá-

ba, ahol aztán az üldözök nyomukat veszítették. De

már erösen megfogyatkozott a hun nép is, fáradtak,

elgyötörtek voltak. Letáboroztak hát, lovaikat, bar-

maikat megitatták a Küküllö vizében, aztán

felverték sátraikat a folyó-közeli lankákon.

Évek jöttek, évek mentek. A hunok maradékai

megnyugodtak. Itt zordabb volt ugyan az éghaj-

lat, mint a Duna-Tisza közén, de volt fa, amiböl

házat lehetett építeni s tél idején oda behúzódni.

A folyók-patakok lankáin, az erdök tisztásain

pedig a jószágnak is került legelö.

Csaba azonban mindegyre visszaemlékezett a

jóslatra, s egy szép napon úgy döntött: a fegyver-

forgató nép egy részevel továbbindul kelet felé,

hogy Magor ivadékait segítségül hívja, s vissza-

szerezze Attila örökségét.

- Én most elindulok tovább, napkeletre - mondotta -,

hogy testvéreinkkel együtt térjek vissza.

Te pedig addig, jó népem, itt székelj! És ha valami baj

történne, csak küldjetek utánunk, tüstént itt leszünk.

***

Azzal útra kelt.

Az ittmaradt nép nem sokáig élhetett békesség-

ben: a hunok által egykor leigázott népek fel-

fedezték szálláshelyeiket és haddal támadtak rájuk.

Csabát a Kárpátok koszorúján túl érte utol a futár.

Tüstént visszafordult és szétverte az ellenséget.

Másodszorra már a Dnyeszteren túlra kellett

utána nyargalnia a vészhírt hozó lovaslegénynek.

Csaba most is idejére visszaérkezett, s ezuttal az

utolsó emberig levágta a békés szálláshelyeket

dúló ellenséget.

Sok-sok esztendö telt el azután. Akik gyer-

mekként jöttek ide Csabával a Duna-Tisza közéröl,

ösz hajú, ösz szakállú vének lettek. Az ö gyermekeik

örizték már a jószágot a legelökön, s az ö unokáik

hancúrozásától volt hangos a szállások környéke.

A békés életet azonban egyszer csak újabb

ellenség zavarta meg. A nép, amely Csaba eltávo-

zása után ,,székely"-nek kezdte nevezni magát,

megint fegyvert fogott, de hiába küzdött hösiesen

élete és javai védelmében, az ellenség túlerejével

szemben ez mind kevésnek bizonyult.

- Segíts, Csaba vezér! - kiáltott fel ekkor az égre

az egyik öreg.

A kiáltást felkapták a szelek, s vitték napkelet

felé. S ott egyszer csak nagy zúgás támadt. Nem a

földön, amerre Csaba és vitézei elmentek, hanem

a levegöégben.

Csaba tért vissza rég elhulott vitézei élén.

Az ellenség azonban számosabb volt, mint eddíg

bármikor. S a székelyek a visszatérö Csaba királyfival

együtt sem bírtak vele. Még szerencse, hogy közben

lebukott a nap a hófödte távoli hegyek fölött, s

fekete éjszaka borult a csatatérre. De mi lesz holnap?

Hadúr azonban segítsegére sietett népének:

megjelent Csabának álmában azon az éjszakán.

***

- Holnap, napfölkeltekor - mondta - vedd az

íjadat s lödd ki kelet felé az elsö nyílvesszöt. Ahol

földet ér, ott találsz egy vérvörös levelü füvet: For-

rasztófü a neve. Annak levelével érintsd meg az

elesett harcosok sebét. Azok pedig tüstént életre

kelnek, s testüket többé nem fogja fegyver.

Így is történt. Mire a nap a fák hegyébe vágott,

talpon állott a forrasztófüvel feltámasztott had. Szét is

verték az ellenséget, hogy hírmondója sem maradt.

Csaba pedig úgy távozott, ahogy jött. De

lovainak patkónyoma ott maradt az égbolton:

apró csíllagok milliárdjainak sora mutatta útját kelet felé.

A nép azóta is Csaba Útjának vagy Hadak Útjának

nevezi ezt a csillagívet, amely tiszta idöben ott

ragyog ama föld fölött, ahol Csaba népe székel.

 

 

 

Emese álma

 

 

Atilla nagykirály birodalmának széthullása után a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a hun és a testvér magyar népre. Némelyek feltehetően hódoltságba, mások függőségbe kerültek. Nagy volt a szomorúság a szabadsághoz és uralkodáshoz szokott őseink szívében.

Reményüket mégsem adták föl. Bíztak a magyarok Istenében! Bíztak abban, hogy Isten akaratából jön majd egy uralkodó, aki ismét eggyé kovácsolja a hun-magyar népet, és vezetésével visszafoglalják őseik földjét, Pannóniát, ahol újra boldogan és szabadon élhetnek. Emlegették is folyvást Isten ostorát, kinek fél világ hódolt. Az ő kardja előtt bizony minden nép meghajolt.

 Az eszes és kiváló hadvezér, Ügek nagyfejedelem uralkodása alatt a Mindenható mintha lemosolygott volna népére. A kazár birodalom hanyatlásnak indult, és a birodalom határain belül élő testvérnépek függősége meglazult. A testvérnépek egyesítésének ideje azonban még nem jött el. Ami nemcsak a teljes függetlenséget, hanem a régi dicsőség és hatalom visszaállítását jelentette volna. Igaz, az égi fény újjászületésének napján a főtáltos már megjósolta, hogy a tudás népére rövidesen egy dicső kor hajnalodik, amikor minden magyar emelt fővel nézhet a jövőbe.

Emese álma (Kurinszky Kata)

A jóslatot követő éjszakán Ügek felesége, a jóságos és kegyes nagyasszonynak, Emesének megjelent álmában Isten szent madara, a Turulmadár. Alakja mintha Emese bársonyos, acélkékes hajából szövődött volna, s mellén egy emberi arc vonásai rajzolódtak ki. Emese mélyen meghajolt, fejét lassan fölemelte, és szelíd szemét az ég küldöttére vetette. Valami különös, fenséges érzés és nyugalom hatotta át egész lényét.

A Turul alakja ekkor mennyei fénnyé változott, és így szólt Emeséhez Isten követe:

- Néped a megpróbáltatások éveit méltóságosan viselte. Istenét soha nem hagyta el. Ezért az Úr kegyelméből fiad születik, ő és utódai dicső uralkodói lesznek népednek. Ez Isten akarata.

 

 A Turulmadár ekkor nagy sebességgel elszállt, és beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe. Emese felébredt.

- Felébresztem Ügeket, - gondolta. Ujja már majdnem a férje vállát érintette, mikor keze megállt, visszahúzta.

- Talán csak álom, álom volt az egész!? A képzelet pajkos szüleménye!? - semmi más. - gondolta Emese.

Emese óvatosan felkelt. Vigyázott, hogy ne ébressze fel Ügeket. Magára öltötte fehér bársony köntösét és csendben kiment. Leült az udvar közepén álló, lombtalan nagy fa alá. Tekintetét bizonytalanul, elmerengve a hideg és ezernyi csillagfénytől ragyogó égre emelte. Testét melegség sugározta át, és a szíve alatt fogamzott élet elindult a sorstól meghatározott útjára.

-         Álmos!? Álmos legyen a neve, - gondolta Emese. Arcát önfeledt mosoly ülte meg, és szeme sarkában az örömkönny gyöngyszeme csillogott.

 

 

A vérszerződés
Anonymus krónikája alapján



Álmos, Emese fia szép, barna arcú, fekete szemű, magas és karcsú termetű ifjúvá serdült. Jóakaratú, bőkezű, bölcs és bátor katona lett belőle.
Amikor pedig az érett kort elérte, hatalmasabb és bölcsebb volt Szittyaország minden vezérénél, ezért az ország minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint intézték.
Amikor Álmos vezér érett ifjúvá serdült, feleségül vette egy nemes vezér lányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannóniába.
Mert Szittyaország földje annyira megtelt az ott született nép sokaságával, hogy az a föld a népet sem táplálni, sem befogadni nem bírta.
Ezért a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak neveznek, nem tűrhette a hely szűkösségét, tehát elhatározta, hogy szülőföldjét elhagyja, és olyan földet foglal magának, melyen laknia lehet. Ekkor kiválasztották Pannónia földjét, mert azt hallották a szállongó hírekből, hogy az a föld Attila királyé volt, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád atyja származott.
Ekkor a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak végére csak úgy járhat, ha vezér és parancsoló lesz fölötte. Ezért szabad akaratból, közös elhatározással megválasztották vezérül maguknak, sőt fiaik fiainak is az utolsó nemzedékig Álmost és azokat, akik nemzetségéből származnak.
Akkor közös akarattal Álmos vezérnek azt mondták, hogy:
— A mai naptól fogva téged vezérnek és parancsolónak választunk, és amerre szerencséd vezet, oda téged követünk.
Ezután a hét fejedelmi személy Álmos vezérért saját vérét egy edénybe csorgatta, és így tett esküvést. Azt a hitet, amelyet akkor esküjükre tettek, egész halálukig megtartották.
Az eskü első szakasza így hangzott:
— Ameddig életünk tart, sőt utódaink életének fogytáig mindig Álmos vezér ivadéka lesz a vezérünk.
Az eskü második szakasza így hangzott:
— Ami jószágot közösen szerzünk, mindenkinek része legyen abban.
Az eskü harmadik szakasza így hangzott:
— Azok a fejedelmi személyek, akik szabad akaratukból Álmost vezérnek választották, soha a vezér tanácsából ki ne maradjanak.
Az eskü negyedik szakasza így hangzott:
— Ha valaki az utódok személye közül a vezérhez hűtlen lenne, és viszályt keltene a vezér és rokonai között, annak úgy hulljon a vére, ahogy a miénk hullott, amikor Álmossal vérszerződést kötöttünk.
Az eskü ötödik szakasza így hangzott:
— Hogyha valaki az utódok közül a vérszerződést megszegné, azt örök átok sújtsa.
Ezután a hét fejedelmi személy, akit hét magyarnak hívnak, kijött Szittyaország földjéről, és nyugat felé indult.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

27

(adam, 2015.12.14 14:31)

sziasztok